Touched by death. Changed by life.
Prelűd:
"You always told me to ask the tough questions."
"You always told me to ask the tough questions."
Teljes mértékben igaz, hogy a negatív reklám is reklám.
Legalábbis az estemben ezúttal is bevált.
A film rosszul áll a Rotten Tomatoes-on 46% / 40%, az általam olvasott kritikák pedig többnyire egy szóval jellemezték: csalódás.
Persze, mivel aktívan mesélek WoD-ot, ezért többnyire elég a „supernatural” zsáner ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésemet.
Ebben az esetben azonban kifejezetten csodálkoztam.
Clint Eastwood, mint rendező nem szokott kifejezetten szart gyártani, Peter Morgan pedig olyan forgatókönyveket tudhat maga mögött, mint a The Last King of Scotland, The Queen vagy a Frost/Nixon. Már csak azért is megnéztem a filmet, mert kíváncsi voltam, hol és mi csúszott félre.
Történet:
- You have a duty to do it, because it's a gift.
- It's not a gift Billy, it's a curse.
- You have a duty to do it, because it's a gift.
- It's not a gift Billy, it's a curse.
Röviden és velősen.
Van három szál, mindhárom szál főszereplője a maga módján szembesült a halállal.
- Franciaország – Marie, a sikeres újságíró nyaralás közben (majdnem?) meghal. A továbbiakban nehezen teszi túl magát az élményen, nehezen szembesül a környezete értetlenségével és érdektelenségével. Az élmény lassan, de biztosan megváltoztatja a teljes addigi életét, beleértve a karrierjét és a magánéletét is.
- Egyesült Államok – George hosszú betegség után életmentő műtéten esik túl, ezután természetfeletti (?) képességek birtokába jut és hallja a túlvilágiakat, akik kötődnek egy élő személyhez. Kezdetben sikeres karriert fut be, mint médium, később nem bírja az ezzel járó lelki megterhelést és inkább egy cukorgyárban vezet targoncát. A túlvilággal való kapcsolata megnehezíti a normális szocializálódását, ezért átoknak fogja fel az egészet. Amikor kényelmes kis szürke világa felborul, újabb kísérletet tesz, hogy megtalálja, meghatározza önmagát.
- Egyesült Királyság – Jason és Marcus, két tizenéves ikerfiú, mindent megtesz, hogy együtt- és drogfüggő anyjukkal maradhassanak. rendkívül találékonyan cselezik ki a gyámhivatal ellenőreit és próbálják működtetni az életüket. Egyikük meghal, a másik pedig képtelen megbirkózni a hiánnyal és kétségbeesetten keresi a kapcsolatot elvesztett „másik felével”.
Egy ideig ez zavaró, amíg az agyad próbál előre konspirálni, aztán – ha érzékeny vagy rá, akkor – hatni kezd a film légköre és már nem érdekel.
Színészek:
"If you're worried about being on your own, don't be. You're not."
"If you're worried about being on your own, don't be. You're not."
Rendben. Be kell ismernem, MD nem csak Jason Bourne tud lenni.
Ebben a filmben nagyon jól hozta a szürkeségbe menekülő, azt kényelemesen belakó tucatembert. Már-már mániákusan nem akar több lenni, mint mások. Nem akar kitűnni a tömegből, nem akar különleges lenni. És végképp nem akarja azt az emberfeletti képességet (kimagasló empátiát, passzív skizofréniát) amivel meg van átkozva. Tragédiája, hogy végső soron képtelen kivetkőzni önmagából, képtelen meg nem történté tenni dolgokat, vagy figyelmen kívül hagyni az érzékeit. Kifejezetten tetszett, ahogy megfogta a karaktert.
Igazán örülök, hogy Eastwood ragaszkodott a személyéhez és hajlandó volt miatta (illetve az Adjustment Bureau forgatása miatt) halasztani a forgatást és nem fogadta el Damon ajánlásait a szerepre:
- Azt hiszem Christian Bale method-acting hozzáállása túl sok drámát vitt volna a szerepbe és felborította volna a film kényes egyensúlyát.
- Casey Affleck munkásságát nem ismerem, egyedül az Ocean’s trilógiában láttam, ott pedig elég felejthető (bár szimpatikus) karakter.
- Hayden Christensen-ről álmomban sem tudom elképzelni, hogy a világra sértődötten, durcásan tekintő agresszív görcsön kívül mit tud hitelesen eljátszani. Érdekes gondolat, talán jó kitörési lehetőség lett volna, de szerintem súlytalan karakter erre a szerepre.
- Josh Brolin pedig túl masszív, túl karakteres. Bár a gyári munkás karakter szinte az arcvonásaiba van kódolva, nehéz elképzelnem róla azt az érzékenységet, azt az empatikus mélységet, ami ehhez a szerephez kötődik.
Egy szóval: kellemes.
Nem túl magas, nem túl alacsony. Nem a mellei viszik el a férfitekintetet, de van neki. Karcsúsága miatt magasnak tűnik és vékonynak, de nem lesz tőle modell. Kicsit talán fiús, már amennyiben a visszafogott atletikus testalkatot fiúsnak nevezzük.
A játéka nagyon közeli és meggyőző. Számomra ő a film abszolút főszereplője, nem csak azért, mert az ő részeinél éreztem leginkább azt a meghitt, ám nem tolakodó bizalmasságot, amit egy ismerős közelében érezhet az ember, hanem azért is, mert a játéka fantasztikus volt. Egy percig sem játszotta túl, de nem is éreztem megrabolva magam. Pont annyit engedett át a belül zajló drámákból, ami a mindennapi életben is „kilátszik” és véletlenül sem vált ripaccsá.
Az éttermi jelenetet a pohár borral különösen imádtam. Minden gesztusa ott volt a helyén.
Frankie & George McLaren
A szó jó értelmében vett „senkik”.
Bővebben kifejtve: átlagos, semleges arcú tizenéves kölykök, némi rémült, jellegtelen bambasággal és vizenyős, bánatos tekintettel. Tökéletes választás a szerepre és azt hiszem, jól is játszanak. A tartásukban, a gesztusaikban benne van az elhanyagolt „kulcsos” gyerek magára hagyatottsága, testalkatuk, sápadtságuk alultápláltságról árulkodik, gyakorlatiasságuk egyfajta koravén felnőttséget sugároz magából.
És – ha van receptorod rá - nagyon fájdalmasan érződik a hiány, az elveszett, sosemvolt gondtalan gyermekkor hiánya. Kisméretű felnőttek a brit rögvalóság középszerű darálójában. Nincs itt kérem túllihegett dráma, szociális példázat, figyelemfelkeltés... itt nincs semmi.
Itt csak a semmi van. Ez az igazi dráma.
Didier – Thierry Neuvic / Melanie – Bryce Dallas Howard / Michel – Jean-Yves Berteloot
Három kiváló mellékszereplő.
Olyan zsánerszínészek, akik mégsem sablonosak, jelenlétükkel, játékukkal szép kontúrt adnak a főbb szereplőknek. Nem okozott egyikük sem nagy meglepetést, első megjelenésükkor könnyen elhelyezhetőek a „faszfej” / „áldozat” / „korrekt” címke alá, mégis fontosnak éreztem kiemelni őket, mert nélkülük nem lett volna ilyen (jó) a film.
Nem akarnak többnek látszani annál, amik, nem akarják ellopni a jelenetet egy percig sem.
De jó látni, hogy a saját homokozójukat maximálisan belakták és maradéktalanul hozzájárultak a kép teljességéhez, gazdagságához.
Vélemény:
- So you think I really did experience something?
- Oh, yes. I think you experienced death.
- So you think I really did experience something?
- Oh, yes. I think you experienced death.
Kicsit nehezemre esik a véleményalkotás.
Főleg azért, mert a jelzők, amik eszembe jutnak, inkább elriaszthatnak a megnézésétől, ahelyett, hogy bátorítanának.
„A film nem ad semmit.” – Ez a film nem rág semmit a néző szájába. Nem moralizál, nem liheg túl. A dolgok egyszerűen vannak, megtörténnek. A tanulságokat a nézőnek kell levonnia. A könnyeket a nézőnek kell elsírnia ott és akkor, ahol a film érzékeny pontra tapint. Nincsenek erős zenei mankók, nem készít fel semmi a váratlan lélek-rúgásokra. Nincs ott Eastwood, nem fogja a kezünket.
„A film tempója nyugodtan lehetőséget ad egy pisi-, vagy cigi szünetre, kizökkenés nélkül.” – Több kritika kiemelte, hogy túl lassú és vontatott a film. Az én első reakcióm is az volt, hogy ez a film annyira „európai”, annyira nyugodt, relaxált. És nyugodtan tartottam szünetet, nem zökkentem ki, a maga felszínes kis horgonyaival a történet könnyen eleresztett ám cserébe ugyanolyan könnyen vissza is fogadott.
„A film meditatív dráma.” – Az egész film alatt (mondjuk az első 10 perc után) volt egy olyan érzésem, hogy valamelyik szereplő közeli ismerőse vagyok és én éppen csak ott állok, akaratlan szemlélőként az ő életében. Bármelyik pillanatban természetes lett volna, hogy George vagy Marie felém fordul, megköszöni, hogy megvártam, amíg pár szót váltott a testvérével, barátjával és int, hogy menjünk, igyunk meg egy kávét, vagy valami...
Nem éreztem úgy, hogy nekem most kötelező elgondolkodnom az élet és a halál értelméről, arról, hogy mire használom fel a hátralévő időmet, hogy mit gondolok súlyos, vagy egyszerűen csak banális társadalmi kérdésekről, problémákról.
De a lehetőséget megkaptam. Majd, valamikor, amikor éppen eszembe jut.
A rendező csak megvonja a vállát és közli, hogy ne baszogassam.
Ez nem példabeszéd, ez csak egy történet.
Elmesélte, meghallgattam, hagyjam békén.
Talán a legfontosabb, hogy a kép igazán csak akkor állt össze, amikor elolvastam a lehúzó, értetlen kritikákat. Ez a film a maga inverz módján mutatta meg, hogy manapság az emberek ingerküszöbe mennyire magas. Hogy annyi információval bombázzák az érzékeinket, hogy nem tudunk mit kezdeni az egyszerű dolgokkal. Ami nem „nagyon” és „túl”, az már lepattan, és az értetlenségbe veszik. Pedig bennünk is lejátszódnak a mindennapok mikro-drámái. Amikor az épp aktuális szakít velünk, vagy éppen csak azt mondja a kedvenc zenénkre, ami életünk fájdalmas vagy csodálatos pillanataiban elkísért minket, hogy huszadrangú tucat-szar. Akkor, abban a pillanatban fáj és felér egy Shakespeare-i királydrámával. Viszont másnap, legkésőbb harmadnap már nem fáj, mert nem fájhat. Nem töltheti ki az életünket minden apró szenvedés, nem ragadhatunk le az összes kis csalódottságon, tüskén és seben. Legalábbis, az nem túl egészséges.
Ahogy Pratchett, pontosabban Didactylos, a nagy filozófus mondja:
„Things just happen, what the hell.”
Én örülök, hogy meg akartam állni és meg akartam nézni, hogy mi ez.
Kinek ajánlom:
"You know, as a scientist and atheist my mind was closed to such things."
"You know, as a scientist and atheist my mind was closed to such things."
Bárkinek, akinek nincs szüksége arra, hogy a szájába rágják, hogy mit kell gondolnia.
Bárkinek, akinek elég a gondolatébresztés és saját maga vonja (vagy nem vonja) le a tanulságokat.
Bárkinek, aki elég érzékeny környezete, ismerősei problémáira, de még nem sokalt be és szívesen együttérezne ismeretlenekkel is.
Egyéb:
"A life that's all about death is no life at all."
"A life that's all about death is no life at all."
World of Darkness
Mesélőként önigazolást kaptam a filmtől, hogy az a stílus, amit én is alkalmazok, rendelkezik létjogosultsággal. A világ lehet veszélyes a dráma eltúlzása nélkül is, a Karakterek lehetnek akkor is fontosak, ha nem állítjuk őket a fókuszpontba. A világ alapvetően még csak nem is közömbös, hanem semleges. Hűvösen, szürkén, embertelenül semleges. Bizonyos dolgok akkor is megtörténnek, ha nem vagyunk ott, még ha fontosak a számunkra, akkor sem vár ránk senki. A környezet ellenreakciója a mi reakcióinktól függ, vagy éppenséggel teljesen figyelmen kívül hagy minket és csak a saját krédóját követi.
Ezenkívül olyan eszközökre mutat példát, amelyekkel, a banalitással operálva mélyebb érzéseket kelthetünk a Játékosokban.
Kevés dolog növeli jobban az éppen vallomást tevő szerelmes megalázottságát, mint ha a másik, némi szabadkozás után megnyugtat, hogy azért még kedvel, és nem szeretné, ha emiatt elmaradna a hétvégi közös mozi.
Kevés dolog üt nagyobbat, mintha Vámpír szülőnk éppen egy nyugodt, zenehallgatós pillanatban dönt úgy, hogy átnyúl a barokk dohányzóasztal felett és kitépi az engedelmes Ghoul torkát, akivel elégedetlen volt az utóbbi időben. Miközben a háttérben az abszolút oda nem illő Loreena McKennit – All Souls Night szól.
És még sorolhatnám...
Geist: The Sin-Eaters – Ami veled történt, az csak a tiéd.
Furcsa...Szintén jól megmutatja a film, hogy milyen megterhelő lehet a halottakkal (és még inkább a velük kommunikálni akaró élőkkel) való kapcsolattartás.
Ki gondolta volna?
Néhány hónapja híres voltam.
Gazdag.
Sikeres voltam.
Boldog voltam.
Elégedett voltam a munkámmal.
Veled.
És mindez azért történt, mert nem vettél ajándékot a gyerekeidnek...
Milyen nehézségeket okoz, ha az ember átlát olyan fátylakon, amelyeken jobb lenne nem átlátni.
Milyen erőfeszítésekbe kerül valamit nem csinálni, amire képes vagy.
És milyen nehéz a régi életedbe visszahelyezkedni az új érzékelések fényében. Vagy legalább egy új, élhető életet kialakítani. Miközben a világ körülötted szó szerint tele van elveszett, bolyongó lelkekkel és napról-napra növekszik a számuk.
- Magyar cím: Azután
- Megjelenés éve: 2010
- Kiadó: Warner Bros. Pictures
