Burn After Reading

"Intelligence is relative."
"Intelligence is only their job."

Prelűd:
"Appearances can be... deceptive."

Be kell valljam, a Coen fivérekkel bajban vagyok.
A The Big Lebowski (A nagy Lebowski) tetszett, bár nem a csúcsfilmek között tartom számon, mégis egyfajta alapmű.
A No Country for Old Men (Nem vénnek való vidék) viszont Javier Bardem zseniális alakítása ellenére is kurva nagy csalódás volt.
Egy vontatott, unalmas szarrakás.

Amikor a Burn After Reading megjelent, először kifejezetten érdekelt, mivel a szereplőgárda (Clooney, Malkovich, Swinton, Pitt) és a trailer is meggyőzőnek tűnt. Viszont a túlzott marketing miatt kissé riasztott és az ismerőseim is erősen a „felejtős” kategóriába sorolták.

Mindenesetre megszereztem és megnéztem.
Ráadásul kétszer is, mert érdekelt a magyar szinkron.

Történet:
"Report back to me when it makes sense."

Csak címszavakban:
2008, a nemzetközi helyzet lanyhul, a hírszerzés költségvetési forrásai apadnak, leépítésekre kerül sor.
Osbourne Cox balkán-elemző is a kasza útjába kerül, sértett önérzetétől hajtva viszont nem fogadja el a leépítést, hanem kilép. A felesége megragadja az alkalmat és úgy dönt, elválik tőle. Az ügyvédje tanácsára előbb azonban megkopasztja Coxot és a biztonság kedvéért pár érdekes anyagot is lemásol a férje gépéről. Ezek az érdekes anyagok (jobbára bulvárszintű baromságok Cox készülő memoárjából) azonban elkeverednek és kutyaütő piti zsarolók kezébe kerülnek, akik megpróbálnak valami pénzt kicsikarni Coxból.
Eközben keresztbe kúrások és átkúrások folynak, kb. mindenki szarik mindenkire és magával van elfoglalva, akad néhány halott és a filmnek egyszer csak vége van.

Színészek:
"What is this? Pine?"

Harry Pfarrer – George Clooney

Az alakítása remek. Ekkora taj parasztot már régen láttam.
Sablonos, faszvezérelt, nagyra nőtt gimis kamasz, aki enyhén tikkel a paranoiától és a tesztoszterontól és egyetlen pozitív jellemzője, hogy nyomokban emlékeztet George Clooney-ra. Humorérzéke, eredetisége, sármja erőltetett és fárasztó. Szókincse és társalgási repertoárja nagyjából ki is merül a saját macsóságának, fegyverviselésének ecsetelésén és a kúráson kívül. Amellett, hogy elismerem Clooney sokszínűségét, talán inkább hagyhatná a francba ezeket a “művészies” kilengéseket és maradhatna a jól bevált figuráknál.

Osborne Cox – John Malkovich

Az ember, aki megrekedt.
Jelentéktelenségének teljes tudattalanságában összes kicsinyes sértődöttségét a külvilágra prüszköli rendszeres baszdmeg-felhőiben, ezen kívül egy alkoholista barom, aki még az amúgy izgalmasnak tűnő hírszerző-bizniszben sem vitte úgy igazán semmire. Elbaszott karrier, elbaszott házasság, elbaszott élet, elbaszott egy ember.
Semmi igazán jót nem nyújtott viszont Malkovich, egyszerűen kirázta kisujjból a karaktert és az egyetlen dolog, ami megragadott benne, hogy rohamosan öregszik és vénségére egyre jobban hasonlít Michael Ironside-ra.

Chad Feldheimer – Brad Pitt

Az egyik legszerethetőbb karakter.
Pitt valami fantasztikusan hozza a Forrest Gump-ot megszégyenítő értelmi szintet. Ha Pfarrer egy nagyra nőt gimis, akkor Chad egy kigyúrt nagycsoportos óvodás, aki a maga módján jól belakta a “gyúrunk-vazzeg” / melírozott haj, az menő / “bulvárlapokból kulturálódom, na és akkor mi van” világát és kb. olyan nehéz belelkesíteni, mint átlag kutyát a sípolós játékkal.
Tehát nagyon könnyű.

Katie Cox – Tilda Swinton

Ahogy Mrs. Pfarrer találóan megjegyzi:
“Egy jéghideg, merev, fapina!”.
Swintont amennyire imádom a Constantine Gabrieljeként, illetve Fehér Boszorkányként, annyira nehéz elfogadnom más szerepben. Az arckifejezése valahol megdermedt a “Szarszag? Mondd csak, ez tényleg szarszag? Nahát!” kifejezésben, hogy már akkor visszataszító, ha csak megjelenik a képernyőn. Bár jó színésznek tartom, ebben az esetben fájlaltam, hogy nem jut túl egy sablonos Annette Bening utánzaton (Carolyn Burnham – American Beauty).

A mellékesek:
Linda Litzke – Frances McDormand
Ted – Richard Jenkins

McDormand nem különösen szép vagy borzalmasan csúnya amúgy, de ebben az alakításában olyan szintű önközpontú ostobaságot és végtelen igénytelenséget mutatott, hogy rossz volt nézni. Arckifejezései a hülye hajnak köszönhetően kb. Kristen Stewart szintjét érte el, amiben az sem vígasztalt, hogy ez valószínűleg rendezői kérés volt.

Jenkinsé volt az egyetlen karakter az egész filmben, aki képes volt valami szimpátiát kialakítani bennem, tekintve, hogy ő volt az egyetlen igazán rossz szándékoktól mentes lúzer. Viszont nem volt valami nagy alakítás, ilyen kaliberű színész az ilyesmit szintén kirázza kabátujjból.

Palmer DeBakey Smith – David Rasche
CIA igazgató – J.K. Simmons

A CIA bürokratáit csak azért emelem ki, mert egyrészt minden egyes jelenetük legalább minimális értelmet ad a filmnek, másrészt távolságtartásuk miatt képesek szimpátiát ébreszteni. A sztereotip figurákat jól hozzák, de semmi igazán kiemelkedő.

Szinkron / Fordítás:
- Lehengerel az energiád.
- Viccelsz? Fordulj be a sarkon, aztán csinálhatjuk hátul.
- Olyan paraszt vagy.
- Mármint a hátsó ülésen, nem hátulról gondoltam.

Mivel az előzőekben kimaradt, ezért megnéztem most így is. Nem kellett volna.
A mai magyar szinkronban azt hiszem nem is igazán a hangokkal, vagy a színészekkel van gond, hanem a fordítókat kéne mézzel bekenni és bekúrni egy méretes hangyabolyba.
Részemről még nagyjából kiegyeztem a “Good Samaritan” / "jó szamaritánus" fordításba az “irgalmas szamaritánus” helyett, mondván a fordító nem ismeri a Bibliát.
De volt, ami nálam is kicsapta a biztosítékot:

- You have a drinking problem.
- I have a drinking problem?
...
- I have a drinking problem? Fuck you, Peck.
You're a Mormon! Next to you, we all have a drinking problem!

VS.

- Problémaivó.
- Problémaivó vagyok?
...
- Hogy én problémaivó lennék? Bassza meg, Peck!
Maga mormon! Magához képest mindenki problémaivó!

Már elnézést, de mi a faszom az a „problémaivó”?
Azt még elhiszem, hogy valaki „iszákos”, „alkoholproblémája van” de hogy problémát iszik?

Vélemény:
- I'm not here representing HardBodies.
- Oh, yes. I know very well what you represent. You represent the idiocy of today.

Több irányból is megpróbálom megközelíteni.

• Kémfilm-paródia: A műholdas zoom-képeken kívül, amit bárki megtapasztalhat a GoogleMaps-en, vagy a kötelező „CIA Központ, Langley, Virginia” drámai hangú bejelentésén kívül ez lehetett volna maffiafilm-paródia, vagy úgy általában film-paródia. Vicc, hogy ez egy film.
  Kb. annyi a lényege / mondanivalója a filmnek ezen a téren, hogy az összes James Bond és Bourne film elejére is ki kéne tenni a „DON’T TRY THIS AT HOME!” feliratot, mint a jackass részek elé.
  Ha valaki ilyen filmre vágyik, akkor ajánlom a True Lies (Két tűz között) vagy a mai napig fantasztikus L'opération Corned-Beef (Marhakonzerv akció) című filmeket.
• Lúzerfilm: Szerencsétlen barmok szerencsétlen baromként viselkednek. A néző meg röhög, néha cinikusan, de többnyire kínjában.
  Egyetlen szóvicc, vagy legalább poén-kísérlet nem hangzott el az egész kurva filmben.
  Egyszerűen csak szar az egész, úgy ahogy van.
  Néha, nagyon néha röhejes, de ezt csak a színészek arcjátékának, vagy a helyzet totális abszurditásának köszönhetjük.
  Ha valaki ilyen filmre vágyik, akkor ajánlom a snatch (Blöff) vagy a Lock, Stock and Two Smoking Barrels (A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső) megtekintését.
  Magyar vonalon meg az ARGO-t vagy a Kontrollt.
• Társadalomkritika: Jómódban élő amerikai negyvenesek, a kapuzárási pánik környékén meghülyülnek, nem tudnak magukkal mit kezdeni és szenvednek.
  Igénytelenek, ízléstelenek és unalmasak. Ha nincs pénzük, akkor lakókocsiparkban igénytelenkednek, ha van, akkor belvárosi házakat pakolnak tele random összeválogatott, ránézésre is drága, össze nem illő bútordarabokkal és antiknak tűnő porcelán-sorozatokkal. Mindemellett aktívan gyűlölik életük párját és fanyalogva turkálják az életüket.
  Ebből még lehetne jót is kihozni, de Coenék kínosan igyekeztek, hogy ez most ne sikerüljön. Ez egy történet bármiféle tanulság, vagy csattanó, vagy jól ismert, unalmas moralizálás nélkül.
  Ha valaki ilyen filmre vágyik, akkor ajánlom az American Beauty-t (Amerikai szépség), mert az zseniális, vagy a Romance & Cigarettes (Románc és cigaretta) című filmet, ami kicsit ratyi talán, de Christopher Walken a Delilah-t énekli Tom Jones-tól benne, a háttérben revütáncoló rendőrökkel. Fantasztikus!
  Magyar vonalon bármelyik Üvegtigris, vagy a Csapd le csacsi! is jó választás lehet.

Könyörgöm! Nézzetek bármi mást, csak ezt ne!
Ez egy kalap szar. Pont.

Kinek ajánlom:
"What a clusterfuck!"

Bárkinek, akinek van - úgy értem tényleg feleslegesen van - rá 96 perce.
Bárkinek, aki az ellenségem.

Egyéb:
"I thought you might be worried... about the security... of your shit."

The Sims

Néhány kellemes külső és egy emlékeztető magamnak, hogy érdemes beírni GoogleMaps-be, hogy "Brooklyn Heights, Brooklyn, New York City, New York, USA", ha ilyesmit akarok építkezni a babaház-szimulátorban. A belső terek szóra sem érdemesek, mert igénytelen szarok (gyk. jó munkát végeztek a kellékesek).

World of Darkness
Úgy általában megszívlelendő jó tanács, hogy ha a Karaktereink is a Mission:Impossible és a Nikita alapján tájékozottak az alvilág, kémvilág, világ dolgairól, akkor okosabb, ha kimaradnak a veszélyesebb dolgokból.

Ha úgy gondoltad, hogy terhelő anyagod van a város Vámpír hercegére és megszorongatod a tökét, mert akkor hú-de-milliomos leszel... a tanácsom: ne tedd!

Ha úgy gondolod, hogy egy spéci kis furgonnal, egy sporttáskányi fegyverrel és egy tuti biztos tippel érdemes nekiugrani a helyi maffiának... ne tedd!

Ha találsz egy CD-t a helyi rezidens CIA / MI6 / DGSE / TGV / ÁNTSZ ügynökök adataival, meg még egy rakás „Highly Superiorly Toply Secretly” című mappával és nincsenek máris meg a megfelelő kapcsolataid, akiknek átadhatnád, akkor fogj egy kalapácsot és verd a korongot apró szilánkokra!

Ne próbálkozz meg a zsarolással, az okoskodással, mert a végén úgyis meg fogod szopni. Hacsak a mesélőd nem fáklyásmenetet mesél nektek, vagy Feng Shui-t.

Bár... szadistább mesélők még élvezhetik is az efféle tökölődéseket, szóval miért is ne...

- Jesus, what a clusterfuck! So, that's it then? No one else really knows anything. Okay.
- Um... Well, sir, there is...
- What?
- There is the woman, the gym woman, Linda Litzke.
- Oh! Fuck, yeah. God! Where is she?
- We picked her up. We have her.
- We have her? To do what with?
- She says she'll play ball if we pay for some... I know this sounds odd, some surgeries that she wants, cosmetic surgery. She says she'll sit on everything.
- How much?
- There were several procedures. Altogether they...
- Pay it!
- Yes, sir. Okay. Yeah.
- Jesus fucking Christ!
- Yeah.
- What do we learn, Palmer?
- I don't know, sir.
- I don't fucking know, either. I guess we learn not to do it again.
- Yes, sir.
- I'm fucked if I know what we did.
- Yes, sir, it's hard to say.
- Jesus fucking Christ...

• Magyar cím: Égető bizonyíték
• Megjelenés éve: 2008
• Kiadó: Focus Features

Isamu Fukui – Truancy

"A Város háborúban áll.
Az egyik oldalon a Törvénybehajtók, a másik oldalon- gyerekek. Olyan gyerekek, akik nem riadnak vissza a haláltól, mert nem volt gyermekkoruk.
Ők a TRUANCY.

Mintha az 1984, A legyek ura és a Battle Royale ütéserejét sűrítette volna egy könyvbe. Fergeteges és akciódús utópia, amely egy totalitárius iskolarendszer elnyomása alól kitörni vágyó diákszervezet elkeseredett és véres lázadásának állít emléket, amely talán már nem is a távoli jövő.

Tack egy átlagos diák; tanárai kínozzák, szülei elhanyagolják, barátai nincsenek. Egy nap a húga szörnyű baleset áldozata lesz, és Tack megesküszik, hogy bosszút áll érte. Új világba kerül, ahol tanítómestere, esküdt ellensége, szerelme és vezére is egykorú vele, de a leszámolás, a bosszú, az árulás és élethalálharc nagyon is valóságos, túlontúl is az.."

Prelűd: "Egy tojás mindig nagy kaland: talán ez valami más lesz" – Oscar Wilde

Előre kell bocsátanom, hogy szerintem én vagyok a marketingesek rémálma. Többek között. Amikor elolvastam az ajánlót, rögtön megakadt a szemem a fantáziadús felvezetésen. A cél egyértelmű: "ez a könyv ki-be-baszottul jó, vedd meg, most!" a hatás viszont olyan, mintha acetilszalicilsavat (Kalmopyrin) szopogatnék: rohadt keserű, de azért lenyugtat. Egyszerűen nem értem, hogy egy átlag bullshit-generátor szakmunkásnak miért kell megrekednie a klisé-völgyben. Ha azt mondom, hogy futurisztikus, totalitárius, negatív utópia, akkor jön kapásból az 1984, meg a Szép új világ, ha hozzáteszem, hogy városban játszódik, akkor Metropolis és Equilibrium, ha ráadásként kölykökkel a főszerepben, akkor tuti Battle Royale és A legyek ura. Én meg csak fogom a fejemet, hogy "kussolj, könyörgöm, kussolj". Ennek szellemében csak a puszta kíváncsiság vezérelt, hogy ugyan mit és hogyan írt egy tizenöt (más források szerint 13, 16 vagy 17) éves srác, amiért ennyire lelkendeznek néhányan.

Borító: "Ma este a hotelbe hatol be ezer pazar pozőr, lesz mulatság és malacság, párban csacsogókkal, borban tocsogókkal..."

Mangoid. Stendhal (gyk. Vörös és Fekete). Nagyon. Pozőr. Kicsit tetszik a két rejtett "T" a háttérben. Nem tetszik a vízjel-szerű "T-Anarchy" graffiti. Igazából nem mozgatott meg se pro - se kontra. Csak egy Batman Beyond vízióba oltott Hellsing utánzat.

Író: "We don't need no education – We don't need no thought control"

A srác japán nevű (vagy valami oriental, ez meg elég az egységsugarú agyamnak), tehát egyből megjelent előttem a jellegzetes, egyenruhás yaoi és yuri orgia monoton menetelés, meg az amatőr iskolás felvételeken látható angst (gyk. búvalbaszottság). Erre kiderül, hogy Isamu nem a szigorú japán oktatási rendszer ellen kel ki (amihez hozzá tartozik, hogy a 80-as évek óta a hivatalos irányvonal fokozatosan veszít merevségéből, nem kevés társadalmi vitát eredményezve - akit érdekel, keressen rá a "yutori kyoiku" kifejezésre), nem is valamelyik átlag európai ország Humboldt-féle, poroszos képzése ellen, hanem a kifejezetten liberális amerikai iskola ment az agyára. Szóval a srác tizenhárom évesen kezdte el írni a könyvet, mert nehezen viselte a nyomást és hát ugye a tinédzserek, meg a lázadás... Hümm.
Lássuk kivesézve: Isamu Fukui egy jó agyú, tehetséges, humán beállítottságú fiú, aki a New York-i Stuyvesant High School (erős matek és természettudományok, néhány Nobel-díj jelölt, stb.) diákjogokra kifejezetten érzékeny tanulója A töke tele van az állandó tesztekkel és a világ minden táján fellelhető tanári (szülői, főnöki, úgy általában feljebbvalói) önkénnyel, meg alapvetően azzal, hogy a diákok nem szólhatnak bele abba, hogy mit tanuljanak.
Lefordítom magyarra: Kis Géza egy jó agyú, tehetséges, humán beállítottságú fiú, aki a budapesti Fazekas Mihály Gimnázium tanulója és a töke tele van azzal, hogy a hülye szülei egy köztudottan erős, elitista suli matektagozatára nyomták be. Megtalálta magának az iskolai diákbizottságot és most még egy könyvben is világba kiáltja fájdalmát, amiért nincs elég művészettörténet, agyagozás és navajo néptánc.
Cry me a river, emo boy...

Fordító: "Lenin mauzóleumának lelinóleumozása"

Alapvetően semmi bajom a fordítással, de ragaszkodom a kritika tagolásához, ezért itt van ez a sor is. Tábori Zoltán véleményem szerint egész jó munkát végzett a szöveggel, szépen gördül, alig két-három pont van az egész könyvben, amikor megakadok és elkezdek azon gondolkodni, hogy ez vajon hogy hangzott eredetiben. Ez mondjuk hiba, a legjobb az lenne, ha semmi nem zökkentene ki a könyv világából, de sebaj, ezért még nem öltek meg senkit (remélem).
A háromból az egyetlen amire így, később is emlékszem:

– Na, mihez van kedved, mit együnk? – kérdezte.
Kicsit fura érzés volt, hogy újra használhatja a hangját.
– Nem 'tom – felelte Suzie. – Te mit szeretnél, Töki?
– Nekem nincs ötletem. Talán együnk csak pizzát.
– Ez jól hangzik, Töki! – vigyorgott Suzie.
– Ne hívj így! – Tack a homlokát ráncolta.
– De ha egyszer ez a beceneved! Tack-Töki! – Suzie évődve oldalba taszította Tacket.

Mivel nem olvastam az eredetit, azóta is piszkál, hogy vajon mi lehetett, talán "Tickle" (csiklandozás) a becenév a testicle (here) szóból, a szójáték pedig Tac(k)-ticle. Végülis mindegy.
Annak viszont külön örülök, hogy a Truancy nem lett "Iskolakerülők" és a truant sem magyarult át csavargóvá. Piros pont a fordítónak.

Történet: Been there, done that...

Nos, az nyilvánvaló, hogy az író (nem a tejipari melléktermék) nem olyan, mint a jó bor, ami idővel csak nemesedik. A srác elismerésre méltó, pláne akkor, ha végigszenvedted már magad néhány tapasztalt és bölcs "öreg" mentális maszturbációján. Tud írni, lekötött, nem unatkoztam, ilyesmi. Miért fanyalgok mégis?

Mondjuk azért, mert ha felnőttek írnak gyerekekről, akkor azok személyisége vagy egy kis-felnőtt lesz, vagy a gondolatvilág és a konfliktushelyzetek elnagyoltak, banálisak, esetleg totális mellétrafálások (perspektíva ugye). Itt erről szó sincs, cserébe a felnőttek vagy le sem szarják az embert (lásd a "háttértáncosok" címszónál), vagy kétdimenziós, banális, elnagyolt mumusok, akik éppen csak nem röhögnek gyomorból a városra letekintő hatalmas apartman erkélyén állva, a viharban, háttérben villámok, Igor érkezik jobbról...

Mondjuk azért, mert nem éreztem át sem a főszereplő, sem az író problémáját. A totalitárius rezsim az oktatásban folyamatosan fenntartja a megfelelés kényszerét és az ezzel járó stresszt, hogy ezzel is helyüket jól ismerő és kérdezés nélkül elfogadó felnőtteket termeljen ki, akik megrendszabályozásával már nem kell vesződnie. Aki nem képes megfelelni a változatos (ám elég fantáziátlan - ergo következetlen) basztatásoknak, vagy egyszerűen nem bírja aggyal a tanulnivalók mennyiségét, netán renitens - nos azt bizony eltanácsolják és mehet érettségi nélkül az utcára, nem fogják alkalmazni sehol, a társadalom kiközösíti, a családja minimum mélységesen szégyelli. Elnézést az érzéketlenségemért, de: és akkor mi van? Nem tudom mi ezen annyira meglepő. Amennyire én látom, ez nem is annyira disztópia, csak egy picikét betorzított valóság. Itt az észak-balkánon ez az élet. Ha nincs diplomád, akkor nem kapsz rendes állást. Ha nincs érettségid, akkor nem mehetsz diplomát szerezni és nem kapsz kevésbé rendes állást. Ha nyolc általánossal nem találsz munkát, akkor vagy a családodon élősködsz, vagy hajléktalan leszel, segélyekből tengődsz, lopsz, egyebek. A társadalom szépen lassan kiközösít. Pont. Nem jártam eleget a világot, de a szociális háló érzékenységétől függő eltérést megengedve, azt hiszem mindenhol nagyjából ez megy.

Mondjuk azért, mert keményebb elnyomást vártam, mint hogy nem lehet hangosan beszélgetni, egyenruhát kell viselni, véletlenszerűek a röpdolgozatok és baromi sok a házi feladat. Semmi körömletépés, semmi kínzás, semmi elzárás, csak az elsőévesek szívatása és a sablonos rossz-fej tanárok gennyessége. Ujjlenyomat-ellenőrzések, retina-szken, motozások és gondolatrendőrség helyett van fémdetektor-kapu, meg alkarra nyomtatott vonalkód ami gyakorlatilag egy statikus metró-bérlet. Ugyanis aprópénz van használatban, a kamerák gyakorlatilag teljesen használhatatlanok és über-elnyomásban elfelejtették a biometrikus azonosítás rendszerét. Persze, a truantok viselhettek volna kesztyűt és napszemüveget minden akcióban, de inkább csak az jött le, hogy az író nem gondolt erre. Hoppá.

Mondjuk azért, mert bár tetszik, hogy nem bonyolította túl a dolgokat feleslegesen, de a sablonhasználatnak is megvannak a hátrányai. Ha nem olvastam volna a hátsó borítón, akkor is kapásból tudtam volna, hogy Suzie-hugi meg fog halni, hogy "rettegett likvidátor" Noni végül a főszereplő csaja lesz a kemény Che Guevara klón helyett, hogy a Buddhába oltott külvárosi Miyagi mestert sötét múltja összeköti a csúnya, érzéketlen terroristavezérrel, hogy az elvarratlan szálak idővel felfeslenek és egy elfeledett Anakin Skywalker bármelyik pillanatban Darth Vader lehet.

Mondjuk azért, mert ha magával ragad a komplikációmentes egyszerűség, a baltával elnagyolt - mégis egymáshoz illeszkedő karakterek, akkor hagyjon békén az író és ne akarjon más lenni ami. Elérte, hogy együtt lélegezzek vele, még akkor is ha gondolkodva nehezemre esett volna. Elérte, hogy ujjongjak a spagetti-western-t alulmúló összetettségű gonoszok halálán, adrenalint adott a pörgő body-count, elvarázsolt a végső anime-kardpárbaj... mindent összevetve behúzott ebbe a jópofa mesébe. De mindez nem volt elég, sajnos Fukuinak nincs még meg az a gyakorlata, ami visszafogta volna a kezét a végső nagy morális megmondás előtt. Mert az bizony hiba volt. Pont elég lett volna megmutatni a káoszt, ami a zsarnoki rendszer bukásának szükségszerű, ám nem elkerülhetetlen eredménye és pont. Rábízni az olvasóra a gondolkodást és nem a szájába rágni, mert ez így nem egyszerűen biceg, hanem tökéletesen hiteltelen és banális.

Miért tetszett mégis? Mert szeretem a mangát és az animék gyakori, kiszámítható egyszerűségét. És tetszett anno a Karate kölyök. És még sorolhatnám.

Extra: The Official Website of Truancy

Hivatalos oldal fórummal, hírekkel, személyes hangvétellel.
És örömmel olvastam, hogy a srác nem szállt el a hirtelen jött sikertől.
Kellemes, pozitív meglepetés.

Verdikt: 6/10
(mínuszok a hamis hype, az emo nyavalygás, a papírmasé gonoszok és a katarzis-gyilkos moralizálás miatt)

• Kiadás éve: 2008
• Kiadó: Ulpius-ház Könyvkiadó Kft.
• Fordító: Tábori Zoltán
• Borító: N/A