"Kanada egyik legnépszerűbb szerzőjének ez a regénye hat hetet töltött a sikerlista élén, és 2008-ban elnyerte a rangos World Fantasy-díjat is. Varázslatos története megmutatja, hogy a múltunk velünk él, elpusztíthatatlanul."
Prelűd: Röviden és egyszerűen: hallom a kivágott fák szívet tépő zokogását, akik életüket adták, hogy ez a förmedvény nyomtatásban megjelenhessen.
Ez mondjuk frappáns, de nem elég kritikának, szóval elő a láncfűrészt és hajrá.
Borító: Az is egy marha volt, aki ezt készítette, meg az is, aki jóváhagyta.
Ha valaha is azt szeretném, hogy egy tizenéves fiúról (feltételezem tizenéves fiúknak) szóló ifjúsági-, fantasy-, detektívregény még véletlenül se jusson el a célközönséghez, akkor egészen biztosan pasztellrózsaszín felhőkben fürdetném meg a borítóját, a címet egészen biztosan olvashatatlan betűtípussal írnám rá vakító (szintén olvashatatlan) fehérrel, és mindenképpen alábiggyeszteném a modorosan tyüttyögős, übertrendi "Provance varázslatos arca" alcímet. Tuti biztos, hogy értelmes srác messzire elkerüli a produktumot, hiába ugrik le a polcról a decensebb borítójú társai közül. Ilyen könyvet alapvetően szívatásból vásárolhatjuk iróniára nyitott ismerőseinknek, akik értékelik, hogy a buszon, vagy kávézóban igenis ciki lesz elővenni. Vagy nem értékelik...
Író: Guy Gavriel Kay egy ötvenes éveiben járó, narcisztikus, beképzelt hólyag.
Vannak apukák, akik lazák, macsók és ha nem a lányuknak udvarolsz, akkor bármikor szívesen elmész velük bedobni egy sört. Meg vannak olyanok is, akik "hűdelazák", mert hazamenve ledobták a szürke öltönyt, világoskék-citromsárga kockás klott gatyát mernek felvenni, rózsaszín, galléros teniszpólóval és a gyerekeik haverjai közé beülnek, harsányan üvöltve, hogy "buzi-e vagy?" és "múköggyé!" mert értik ám ők a mai fiatalokat. Van, akik szerint ez utóbbiak jó fejek - szerintem legfeljebb jól fejbe kéne rúgni őket, ha másból nem értenek. Ez nem trendi, nem menő és leginkább a gyerekeinek az égetésére jó mások előtt. Ennyit elöljáróban.
G.G. Kay beképzeltsége valamikor 1974-ben alapozódhatott meg, amikor Christopher Tolkien asszisztenseként ügyködött a Szilmarilok összeszerkesztésén. Saját bevallása szerint is sokat tanult akkoriban az írásról és a szerkesztésről, sikeressége alapjának a Tolkieni mércét véve alapul, állítása szerint megtartva annak erősségeit és kiküszöbölve gyengeségeit. Nem, nincs nagy arca a fickónak, tényleg...
Az Ysabel megírásához a már ünnepelt és sikeres író magával vitte két fiát is Aix-en-Provence környékére, ahol ők is részt vettek a kutatómunkában, a helyszínek kiválasztásában és magához a történethez is sokat adtak hozzá.
A könyv főszereplője Ned, akinek az apja, Edward Marriner ünnepelt és sikeres fotóművész, aki magával viszi fiát Aix-en-Provence környékére, ahol Ned is részt vesz az előkészítésben, a helyszínek kiválasztásában és néhány igen találó, már-már zseniális ötlettel mozdítja előre a munkát.
Ezzel önmagában még semmi baj, az író az életből merít. Ami csípi a szemem, az a saját magáról - hoppá, bocsánat! Edward Marrinerről - alkotott képe:
Ha G.G. nem akar jópofáskodni, joviálisan lazázni és most-jól-megmutatni, hogy mennyire érti ő a tizenéveseket – mondjuk egy harmincas évei elején járó főszereplővel, aki még elég fiatal ahhoz, hogy idealista legyen és elég öreg ahhoz, hogy makacsul menjen bele a córeszbe a saját hülye feje után – nos, akkor talán jó is lehetett volna a könyv egésze.
Fordító: "Bűn másokról rosszat gondolni, de ritkán tévedés." – H.L. Mencken
Nincs a magyar fantasy és sci-fi életnek még egy annyira ikonikusan megvetett és közkedvelten ócsárolt alakja a fordítók között, mint Dr. Sohár Anikó. Amellett, hogy a keze alól kikerülő produktum hemzseg a fantáziátlan tükörfordításoktól, a magyar nyelvet igazából csak születési jogon ismeri és annyi humora van, mint egy macskakőnek - ráadásképpen még rá is tesz egy lapáttal az író fájdalmasan bratyizós stílusára. A hunglisnak olyan gazdag tárházát mutatta meg ezen a nyavalyás 414 oldalon, hogy gyakran felvinnyogtam és eldobtam a könyvet. A teljesség igénye nélkül: jpegek, emilezés, szmájli, csetelés, mesizés, megguglizni, hotmailes. Emellett vannak fixa ideái, amikhez következetesen ragaszkodik, így lesz szerencsétlen gendarme folyamatosan zsandár (nagyon néha rendőr) - csendőr helyett, a nerd - pedálgép, a bookworm az egy könyvkukac - könyvmoly helyett, a croissant ha beledöglik sem lesz más, csak "rongyoskifli", cserébe viszont a csokis buktának utána kellett néznem a Wikipedia segítségével, mert a könyvből csak azt tudtam meg, hogy a Pain au chocolat milyen isteni és lazán veri az energiaszeletet. Ja, míg el nem felejtem: a kanadaiak SOHA nem használnak papírzsebkendőt, csak és kizárólag Kleenexet, azt adnak egymásnak, azt kérnek ha folyik a taknyuk és azt ragaszgatják magukra egy szerencsétlenül sikerült borotválkozás után! Megtudhattam még, hogy Ned a Céhháborúkkal játszik és lábjegyzetben azt is, hogy a Grateful Dead póló miért vicces választás a nyomozás katarzisához (Azé' mert azt jelenti, hogy "hálás halott" érted-e? Humor!). Szerencsére Ned nem hallgat Hidegjátékot, sem Gyöngy Lekvárt és Ólom Léghajót végképp nem. De szerintem ez csak a véletlen műve. Az unfrankó/frankó szavak frekventált használatára pedig egyszerűen nincs bocsánat.
Ha nem sógor-koma alapon dőlne el a fordítók felkérése akkor ajánlanám mondjuk Juhász Viktort (Amerikai istenek), Körmendi Ágnest (Boszorkányerdő), Pék Zoltánt (Sosehol) vagy Szécsi Noémit (Az ördög szolgálatában). És ezzel csak úgy belecsaptam a szakma közepébe... vannak még páran olyanok is akik JÓK, nem csak híresek / hírhedtek.
Történet: Victor Hugo-t megszégyenítő tömör unalom & Kästner-t idéző ifjúsági krimi
A könyv két részből áll (nem, tényleg!): egy nagyon szar, nyögvenyelős, modoros, önfényezős felvezetésből és egy pörgős, izgalmas megoldásból. Az elejét másfél hét volt elolvasni, a végét egy nap. Engem nagyon meglepett. Mintha két különböző író munkája lenne. Megritkult az öntömjén, öt oldal helyett csak tíz oldalanként jött a sóhaj, hogy "hát igen, ez a huszonegyedik század, de itt mindenhol ott van ám a múlt is" és örültem, hogy újra azt az élményt kapom, mint amikor anno a Góliát orrát, A Gyermekek Szigetét vagy az Emil és a detektíveket bújtam. Semmi túlmisztifikált (a hangsúly a "túl"-on van) ezoterikus humbug, csak egy kis "igazlátás", néhány sugallat és némi versenyfutás az idővel.
Az volt a benyomásom, hogy Kay maga sem tudja igazán, hogy kinek és miért írja ezt a könyvet. Gyakran kizökkentő volt, ahogy ugrált a két választott stílus között: Coelho-féle áradozás a környezetről vs. "Én értem a fiatalok nyelvét, mert én is voltam az". Aztán amikor végre az utóbbi mellett döntött és elkezdett együtt loholni a főszereplővel, akkor eltűnt a leereszkedés és leginkább egy nosztalgia-könyvet kaptam. Azt hiszem ez a legjobb meghatározás: egy ötvenes író vágyakozása a tinédzserévek problémái, nagy sorsdöntő kérdései és világlátása után.
Extra: A "bújtatott" reklámok: Apple, Nike, Starbucks, Doc Martens, Kodak, Wyeth, Johnson & Johnson, Google, Microsoft, Canon, stb...
Én megértem, hogy az embert szponzorálják cégek - csak nem érdekel. Talán azért, mert a reklámok sem nekem készülnek. Még soha nem húztam fel a nájkimat a tornacipőm helyett, nem a hápém elé ülök le netezni, nem doktorötkert rakok a vaníliás tejbe és a kozmó is csak egy női magazin a sok közül. Ha szerkesztő lennék, újrairatnám a könyvet ezek nélkül, mert teljesen feleslegesek.
Ez mondjuk frappáns, de nem elég kritikának, szóval elő a láncfűrészt és hajrá.
Borító: Az is egy marha volt, aki ezt készítette, meg az is, aki jóváhagyta.
Ha valaha is azt szeretném, hogy egy tizenéves fiúról (feltételezem tizenéves fiúknak) szóló ifjúsági-, fantasy-, detektívregény még véletlenül se jusson el a célközönséghez, akkor egészen biztosan pasztellrózsaszín felhőkben fürdetném meg a borítóját, a címet egészen biztosan olvashatatlan betűtípussal írnám rá vakító (szintén olvashatatlan) fehérrel, és mindenképpen alábiggyeszteném a modorosan tyüttyögős, übertrendi "Provance varázslatos arca" alcímet. Tuti biztos, hogy értelmes srác messzire elkerüli a produktumot, hiába ugrik le a polcról a decensebb borítójú társai közül. Ilyen könyvet alapvetően szívatásból vásárolhatjuk iróniára nyitott ismerőseinknek, akik értékelik, hogy a buszon, vagy kávézóban igenis ciki lesz elővenni. Vagy nem értékelik...
Író: Guy Gavriel Kay egy ötvenes éveiben járó, narcisztikus, beképzelt hólyag.
Vannak apukák, akik lazák, macsók és ha nem a lányuknak udvarolsz, akkor bármikor szívesen elmész velük bedobni egy sört. Meg vannak olyanok is, akik "hűdelazák", mert hazamenve ledobták a szürke öltönyt, világoskék-citromsárga kockás klott gatyát mernek felvenni, rózsaszín, galléros teniszpólóval és a gyerekeik haverjai közé beülnek, harsányan üvöltve, hogy "buzi-e vagy?" és "múköggyé!" mert értik ám ők a mai fiatalokat. Van, akik szerint ez utóbbiak jó fejek - szerintem legfeljebb jól fejbe kéne rúgni őket, ha másból nem értenek. Ez nem trendi, nem menő és leginkább a gyerekeinek az égetésére jó mások előtt. Ennyit elöljáróban.
G.G. Kay beképzeltsége valamikor 1974-ben alapozódhatott meg, amikor Christopher Tolkien asszisztenseként ügyködött a Szilmarilok összeszerkesztésén. Saját bevallása szerint is sokat tanult akkoriban az írásról és a szerkesztésről, sikeressége alapjának a Tolkieni mércét véve alapul, állítása szerint megtartva annak erősségeit és kiküszöbölve gyengeségeit. Nem, nincs nagy arca a fickónak, tényleg...
Az Ysabel megírásához a már ünnepelt és sikeres író magával vitte két fiát is Aix-en-Provence környékére, ahol ők is részt vettek a kutatómunkában, a helyszínek kiválasztásában és magához a történethez is sokat adtak hozzá.
A könyv főszereplője Ned, akinek az apja, Edward Marriner ünnepelt és sikeres fotóművész, aki magával viszi fiát Aix-en-Provence környékére, ahol Ned is részt vesz az előkészítésben, a helyszínek kiválasztásában és néhány igen találó, már-már zseniális ötlettel mozdítja előre a munkát.
Ezzel önmagában még semmi baj, az író az életből merít. Ami csípi a szemem, az a saját magáról - hoppá, bocsánat! Edward Marrinerről - alkotott képe:
"Dél-Franciaországban van. Nos, bocsássák meg neki, amiért nem hány cigánykereket! Az apja mostantól június közepéig fényképezni fog, saját szavai szerint mint egy őrült. A fotók a következő karácsonyra szánt impozáns könyvhöz készülnek. Edward Marriner: Provence képei, a kísérőszövegeket Oliver Lee írja. Oliver Lee Londonban született, de idelent töltötte az utóbbi harminc évet, megírva (mindezt Melanie mesélte neki) hat regényt, köztük néhány díjat is nyert. Klasszis angol író, klasszis kanadai fotós, klasszis francia táj. Imponáló könyv."
"- ... Valaki fényképez odakinn. Nyilván egy prospektust.
- Nem. - A fiú habozott. - Az apám az. Egy könyvhöz lesz.
- Tényleg? És ki ő?
- Nyilván nem ismered a nevét. Edward Marriner.
A lány szó szoros értelmében eltátotta a száját. Nedet elöntötte az öröm és az elfogódottság szokásos keveréke.
- Te szórakozol velem? - pihegte a lány. - A Hegyek és istenek szerzője? Azt a könyvet ismerem! Az a könyv megvan nekünk!
- Hát frankó. És én mit kapok érte?"
"Bár Nednek egyáltalán nem volt kifogása az apja ellen. Egy idő után megcsappant az élvezet abban, hogy látja az emberek állát leesni, ahogy Kate Wenger is eltátotta a száját, amikor megtudta, hogy kicsoda, de erről tényleg nem tehet senki. A Hegyek és istenek az utóbbi tíz év legkapósabb fotóművészeti albuma, és az Átjárók, bár kevésbé feltűnő (nincs benne a Himalája, szokta mondogatni az apja), mindenütt díjakat nyert. Az apja azon kevesek közé tartozik, akik a Vanity Fairnek is meg a National Geographicsnek is fényképeznek. Az ember el kell ismerje, még ha csak magában is, hogy ez frankó."És ez az önfényezés így megy tovább, fel-felbukkanva, mint az ebédre elfogyasztott kolbász után a fokhagymás büfi.
Ha G.G. nem akar jópofáskodni, joviálisan lazázni és most-jól-megmutatni, hogy mennyire érti ő a tizenéveseket – mondjuk egy harmincas évei elején járó főszereplővel, aki még elég fiatal ahhoz, hogy idealista legyen és elég öreg ahhoz, hogy makacsul menjen bele a córeszbe a saját hülye feje után – nos, akkor talán jó is lehetett volna a könyv egésze.
Fordító: "Bűn másokról rosszat gondolni, de ritkán tévedés." – H.L. Mencken
Nincs a magyar fantasy és sci-fi életnek még egy annyira ikonikusan megvetett és közkedvelten ócsárolt alakja a fordítók között, mint Dr. Sohár Anikó. Amellett, hogy a keze alól kikerülő produktum hemzseg a fantáziátlan tükörfordításoktól, a magyar nyelvet igazából csak születési jogon ismeri és annyi humora van, mint egy macskakőnek - ráadásképpen még rá is tesz egy lapáttal az író fájdalmasan bratyizós stílusára. A hunglisnak olyan gazdag tárházát mutatta meg ezen a nyavalyás 414 oldalon, hogy gyakran felvinnyogtam és eldobtam a könyvet. A teljesség igénye nélkül: jpegek, emilezés, szmájli, csetelés, mesizés, megguglizni, hotmailes. Emellett vannak fixa ideái, amikhez következetesen ragaszkodik, így lesz szerencsétlen gendarme folyamatosan zsandár (nagyon néha rendőr) - csendőr helyett, a nerd - pedálgép, a bookworm az egy könyvkukac - könyvmoly helyett, a croissant ha beledöglik sem lesz más, csak "rongyoskifli", cserébe viszont a csokis buktának utána kellett néznem a Wikipedia segítségével, mert a könyvből csak azt tudtam meg, hogy a Pain au chocolat milyen isteni és lazán veri az energiaszeletet. Ja, míg el nem felejtem: a kanadaiak SOHA nem használnak papírzsebkendőt, csak és kizárólag Kleenexet, azt adnak egymásnak, azt kérnek ha folyik a taknyuk és azt ragaszgatják magukra egy szerencsétlenül sikerült borotválkozás után! Megtudhattam még, hogy Ned a Céhháborúkkal játszik és lábjegyzetben azt is, hogy a Grateful Dead póló miért vicces választás a nyomozás katarzisához (Azé' mert azt jelenti, hogy "hálás halott" érted-e? Humor!). Szerencsére Ned nem hallgat Hidegjátékot, sem Gyöngy Lekvárt és Ólom Léghajót végképp nem. De szerintem ez csak a véletlen műve. Az unfrankó/frankó szavak frekventált használatára pedig egyszerűen nincs bocsánat.
Ha nem sógor-koma alapon dőlne el a fordítók felkérése akkor ajánlanám mondjuk Juhász Viktort (Amerikai istenek), Körmendi Ágnest (Boszorkányerdő), Pék Zoltánt (Sosehol) vagy Szécsi Noémit (Az ördög szolgálatában). És ezzel csak úgy belecsaptam a szakma közepébe... vannak még páran olyanok is akik JÓK, nem csak híresek / hírhedtek.
Történet: Victor Hugo-t megszégyenítő tömör unalom & Kästner-t idéző ifjúsági krimi
A könyv két részből áll (nem, tényleg!): egy nagyon szar, nyögvenyelős, modoros, önfényezős felvezetésből és egy pörgős, izgalmas megoldásból. Az elejét másfél hét volt elolvasni, a végét egy nap. Engem nagyon meglepett. Mintha két különböző író munkája lenne. Megritkult az öntömjén, öt oldal helyett csak tíz oldalanként jött a sóhaj, hogy "hát igen, ez a huszonegyedik század, de itt mindenhol ott van ám a múlt is" és örültem, hogy újra azt az élményt kapom, mint amikor anno a Góliát orrát, A Gyermekek Szigetét vagy az Emil és a detektíveket bújtam. Semmi túlmisztifikált (a hangsúly a "túl"-on van) ezoterikus humbug, csak egy kis "igazlátás", néhány sugallat és némi versenyfutás az idővel.
Az volt a benyomásom, hogy Kay maga sem tudja igazán, hogy kinek és miért írja ezt a könyvet. Gyakran kizökkentő volt, ahogy ugrált a két választott stílus között: Coelho-féle áradozás a környezetről vs. "Én értem a fiatalok nyelvét, mert én is voltam az". Aztán amikor végre az utóbbi mellett döntött és elkezdett együtt loholni a főszereplővel, akkor eltűnt a leereszkedés és leginkább egy nosztalgia-könyvet kaptam. Azt hiszem ez a legjobb meghatározás: egy ötvenes író vágyakozása a tinédzserévek problémái, nagy sorsdöntő kérdései és világlátása után.
Extra: A "bújtatott" reklámok: Apple, Nike, Starbucks, Doc Martens, Kodak, Wyeth, Johnson & Johnson, Google, Microsoft, Canon, stb...
Én megértem, hogy az embert szponzorálják cégek - csak nem érdekel. Talán azért, mert a reklámok sem nekem készülnek. Még soha nem húztam fel a nájkimat a tornacipőm helyett, nem a hápém elé ülök le netezni, nem doktorötkert rakok a vaníliás tejbe és a kozmó is csak egy női magazin a sok közül. Ha szerkesztő lennék, újrairatnám a könyvet ezek nélkül, mert teljesen feleslegesek.
"Ned lenézett az övén lógó iPodra. Ami akkor épp az elképzelhető legkülönösebb tárgynak tűnt. Egy kis négyszög, amely zenét sugároz. Bármilyen zenét, amit csak akarsz. Sok száz órányit belőle. Kis, fehér fülhallgatóval, amit a hallójáratodba dughatsz és kizárhatod vele a világ minden zaját."
"- Van egy Tylenolod? - tudakolta.
- Ned, mi a baj?
- Valami fejfájásszerű.
- Dinka! Nem a pasik mondják ezt a randevún!
- Halgass, Gregory! - Melanie a feneketlen fekete szatyorban kotorászott. - Tylenol, Advil, Aszpirin, melyiket kéred? Az Advil a legjobb a fejfájásra."
"Elővette a saját Canonját és csinált egy pár képet. Majd elemilezi a jpegeket Larrynek meg Vicnek és megkérdezi, milyen volt a mai biológiaóra és mennyi házi feladatot kaptak."Verdikt: 5/10 (Első rész: 1/5 - Második rész: 4/5) Egynek jó.
- Kiadás éve: 2009
- Kiadó: Metropolis Media Group Kft.
- Fordító: Sohár Anikó
- Borító: Sallai Péter
Pusztán a kritikára alapozva én túlzásnak vélem az öt pontot rá.
VálaszTörlésA történet maga nem egy duplán csavart Lynch, de nem rossz. Az erotikával jól egyensúlyozott a szerző, egyértelmű, hogy ez alapvetően kitölti egy tizenöt éves fiú gondolatait, mégsem tocsogott az egész és nem lett elmodoroskodva sem. A második fele tényleg tetszett, sajnálom, hogy nem lehet csak úgy kihajítani az elejét. Ezért (gyenge) közepes az értékelés.
VálaszTörlésHogy a búbánatba' került ez a kezedbe? És főleg: hogy a búbánatba' adhatott ki a Sallai Peti egy ilyen borítót a kezei közül... mindegy is. A Truancy- kritikádra türelmetlenül várok. Nagyon érződik, hogy gyermekember írta/arról fordították, de baromira olvastatta magát, imádtam.
VálaszTörlésAjándék volt. És örültem neki. Tényleg.
VálaszTörlésTruancy-kritika pedig fent is van :)