Social Icons

Isamu Fukui – Truancy

"A Város háborúban áll.
Az egyik oldalon a Törvénybehajtók, a másik oldalon- gyerekek. Olyan gyerekek, akik nem riadnak vissza a haláltól, mert nem volt gyermekkoruk.
Ők a TRUANCY.

Mintha az 1984, A legyek ura és a Battle Royale ütéserejét sűrítette volna egy könyvbe. Fergeteges és akciódús utópia, amely egy totalitárius iskolarendszer elnyomása alól kitörni vágyó diákszervezet elkeseredett és véres lázadásának állít emléket, amely talán már nem is a távoli jövő.

Tack egy átlagos diák; tanárai kínozzák, szülei elhanyagolják, barátai nincsenek. Egy nap a húga szörnyű baleset áldozata lesz, és Tack megesküszik, hogy bosszút áll érte. Új világba kerül, ahol tanítómestere, esküdt ellensége, szerelme és vezére is egykorú vele, de a leszámolás, a bosszú, az árulás és élethalálharc nagyon is valóságos, túlontúl is az.."


Prelűd: "Egy tojás mindig nagy kaland: talán ez valami más lesz" – Oscar Wilde

Előre kell bocsátanom, hogy szerintem én vagyok a marketingesek rémálma. Többek között. Amikor elolvastam az ajánlót, rögtön megakadt a szemem a fantáziadús felvezetésen. A cél egyértelmű: "ez a könyv ki-be-baszottul jó, vedd meg, most!" a hatás viszont olyan, mintha acetilszalicilsavat (Kalmopyrin) szopogatnék: rohadt keserű, de azért lenyugtat. Egyszerűen nem értem, hogy egy átlag bullshit-generátor szakmunkásnak miért kell megrekednie a klisé-völgyben. Ha azt mondom, hogy futurisztikus, totalitárius, negatív utópia, akkor jön kapásból az 1984, meg a Szép új világ, ha hozzáteszem, hogy városban játszódik, akkor Metropolis és Equilibrium, ha ráadásként kölykökkel a főszerepben, akkor tuti Battle Royale és A legyek ura. Én meg csak fogom a fejemet, hogy "kussolj, könyörgöm, kussolj". Ennek szellemében csak a puszta kíváncsiság vezérelt, hogy ugyan mit és hogyan írt egy tizenöt (más források szerint 13, 16 vagy 17) éves srác, amiért ennyire lelkendeznek néhányan.

Borító: "Ma este a hotelbe hatol be ezer pazar pozőr, lesz mulatság és malacság, párban csacsogókkal, borban tocsogókkal..."

Mangoid. Stendhal (gyk. Vörös és Fekete). Nagyon. Pozőr. Kicsit tetszik a két rejtett "T" a háttérben. Nem tetszik a vízjel-szerű "T-Anarchy" graffiti. Igazából nem mozgatott meg se pro - se kontra. Csak egy Batman Beyond vízióba oltott Hellsing utánzat.

Író: "We don't need no education – We don't need no thought control"

A srác japán nevű (vagy valami oriental, ez meg elég az egységsugarú agyamnak), tehát egyből megjelent előttem a jellegzetes, egyenruhás yaoi és yuri orgia monoton menetelés, meg az amatőr iskolás felvételeken látható angst (gyk. búvalbaszottság). Erre kiderül, hogy Isamu nem a szigorú japán oktatási rendszer ellen kel ki (amihez hozzá tartozik, hogy a 80-as évek óta a hivatalos irányvonal fokozatosan veszít merevségéből, nem kevés társadalmi vitát eredményezve - akit érdekel, keressen rá a "yutori kyoiku" kifejezésre), nem is valamelyik átlag európai ország Humboldt-féle, poroszos képzése ellen, hanem a kifejezetten liberális amerikai iskola ment az agyára. Szóval a srác tizenhárom évesen kezdte el írni a könyvet, mert nehezen viselte a nyomást és hát ugye a tinédzserek, meg a lázadás... Hümm.
Lássuk kivesézve: Isamu Fukui egy jó agyú, tehetséges, humán beállítottságú fiú, aki a New York-i Stuyvesant High School (erős matek és természettudományok, néhány Nobel-díj jelölt, stb.) diákjogokra kifejezetten érzékeny tanulója A töke tele van az állandó tesztekkel és a világ minden táján fellelhető tanári (szülői, főnöki, úgy általában feljebbvalói) önkénnyel, meg alapvetően azzal, hogy a diákok nem szólhatnak bele abba, hogy mit tanuljanak.
Lefordítom magyarra: Kis Géza egy jó agyú, tehetséges, humán beállítottságú fiú, aki a budapesti Fazekas Mihály Gimnázium tanulója és a töke tele van azzal, hogy a hülye szülei egy köztudottan erős, elitista suli matektagozatára nyomták be. Megtalálta magának az iskolai diákbizottságot és most még egy könyvben is világba kiáltja fájdalmát, amiért nincs elég művészettörténet, agyagozás és navajo néptánc.
Cry me a river, emo boy...

Fordító: "Lenin mauzóleumának lelinóleumozása"

Alapvetően semmi bajom a fordítással, de ragaszkodom a kritika tagolásához, ezért itt van ez a sor is. Tábori Zoltán véleményem szerint egész jó munkát végzett a szöveggel, szépen gördül, alig két-három pont van az egész könyvben, amikor megakadok és elkezdek azon gondolkodni, hogy ez vajon hogy hangzott eredetiben. Ez mondjuk hiba, a legjobb az lenne, ha semmi nem zökkentene ki a könyv világából, de sebaj, ezért még nem öltek meg senkit (remélem).
A háromból az egyetlen amire így, később is emlékszem:
– Na, mihez van kedved, mit együnk? – kérdezte.
Kicsit fura érzés volt, hogy újra használhatja a hangját.
– Nem 'tom – felelte Suzie. – Te mit szeretnél, Töki?
– Nekem nincs ötletem. Talán együnk csak pizzát.
– Ez jól hangzik, Töki! – vigyorgott Suzie.
– Ne hívj így! – Tack a homlokát ráncolta.
– De ha egyszer ez a beceneved! Tack-Töki! – Suzie évődve oldalba taszította Tacket.
Mivel nem olvastam az eredetit, azóta is piszkál, hogy vajon mi lehetett, talán "Tickle" (csiklandozás) a becenév a testicle (here) szóból, a szójáték pedig Tac(k)-ticle. Végülis mindegy.
Annak viszont külön örülök, hogy a Truancy nem lett "Iskolakerülők" és a truant sem magyarult át csavargóvá. Piros pont a fordítónak.

Történet: Been there, done that...

Nos, az nyilvánvaló, hogy az író (nem a tejipari melléktermék) nem olyan, mint a jó bor, ami idővel csak nemesedik. A srác elismerésre méltó, pláne akkor, ha végigszenvedted már magad néhány tapasztalt és bölcs "öreg" mentális maszturbációján. Tud írni, lekötött, nem unatkoztam, ilyesmi. Miért fanyalgok mégis?

Mondjuk azért, mert ha felnőttek írnak gyerekekről, akkor azok személyisége vagy egy kis-felnőtt lesz, vagy a gondolatvilág és a konfliktushelyzetek elnagyoltak, banálisak, esetleg totális mellétrafálások (perspektíva ugye). Itt erről szó sincs, cserébe a felnőttek vagy le sem szarják az embert (lásd a "háttértáncosok" címszónál), vagy kétdimenziós, banális, elnagyolt mumusok, akik éppen csak nem röhögnek gyomorból a városra letekintő hatalmas apartman erkélyén állva, a viharban, háttérben villámok, Igor érkezik jobbról...

Mondjuk azért, mert nem éreztem át sem a főszereplő, sem az író problémáját. A totalitárius rezsim az oktatásban folyamatosan fenntartja a megfelelés kényszerét és az ezzel járó stresszt, hogy ezzel is helyüket jól ismerő és kérdezés nélkül elfogadó felnőtteket termeljen ki, akik megrendszabályozásával már nem kell vesződnie. Aki nem képes megfelelni a változatos (ám elég fantáziátlan - ergo következetlen) basztatásoknak, vagy egyszerűen nem bírja aggyal a tanulnivalók mennyiségét, netán renitens - nos azt bizony eltanácsolják és mehet érettségi nélkül az utcára, nem fogják alkalmazni sehol, a társadalom kiközösíti, a családja minimum mélységesen szégyelli. Elnézést az érzéketlenségemért, de: és akkor mi van? Nem tudom mi ezen annyira meglepő. Amennyire én látom, ez nem is annyira disztópia, csak egy picikét betorzított valóság. Itt az észak-balkánon ez az élet. Ha nincs diplomád, akkor nem kapsz rendes állást. Ha nincs érettségid, akkor nem mehetsz diplomát szerezni és nem kapsz kevésbé rendes állást. Ha nyolc általánossal nem találsz munkát, akkor vagy a családodon élősködsz, vagy hajléktalan leszel, segélyekből tengődsz, lopsz, egyebek. A társadalom szépen lassan kiközösít. Pont. Nem jártam eleget a világot, de a szociális háló érzékenységétől függő eltérést megengedve, azt hiszem mindenhol nagyjából ez megy.

Mondjuk azért, mert keményebb elnyomást vártam, mint hogy nem lehet hangosan beszélgetni, egyenruhát kell viselni, véletlenszerűek a röpdolgozatok és baromi sok a házi feladat. Semmi körömletépés, semmi kínzás, semmi elzárás, csak az elsőévesek szívatása és a sablonos rossz-fej tanárok gennyessége. Ujjlenyomat-ellenőrzések, retina-szken, motozások és gondolatrendőrség helyett van fémdetektor-kapu, meg alkarra nyomtatott vonalkód ami gyakorlatilag egy statikus metró-bérlet. Ugyanis aprópénz van használatban, a kamerák gyakorlatilag teljesen használhatatlanok és über-elnyomásban elfelejtették a biometrikus azonosítás rendszerét. Persze, a truantok viselhettek volna kesztyűt és napszemüveget minden akcióban, de inkább csak az jött le, hogy az író nem gondolt erre. Hoppá.

Mondjuk azért, mert bár tetszik, hogy nem bonyolította túl a dolgokat feleslegesen, de a sablonhasználatnak is megvannak a hátrányai. Ha nem olvastam volna a hátsó borítón, akkor is kapásból tudtam volna, hogy Suzie-hugi meg fog halni, hogy "rettegett likvidátor" Noni végül a főszereplő csaja lesz a kemény Che Guevara klón helyett, hogy a Buddhába oltott külvárosi Miyagi mestert sötét múltja összeköti a csúnya, érzéketlen terroristavezérrel, hogy az elvarratlan szálak idővel felfeslenek és egy elfeledett Anakin Skywalker bármelyik pillanatban Darth Vader lehet.

Mondjuk azért, mert ha magával ragad a komplikációmentes egyszerűség, a baltával elnagyolt - mégis egymáshoz illeszkedő karakterek, akkor hagyjon békén az író és ne akarjon más lenni ami. Elérte, hogy együtt lélegezzek vele, még akkor is ha gondolkodva nehezemre esett volna. Elérte, hogy ujjongjak a spagetti-western-t alulmúló összetettségű gonoszok halálán, adrenalint adott a pörgő body-count, elvarázsolt a végső anime-kardpárbaj... mindent összevetve behúzott ebbe a jópofa mesébe. De mindez nem volt elég, sajnos Fukuinak nincs még meg az a gyakorlata, ami visszafogta volna a kezét a végső nagy morális megmondás előtt. Mert az bizony hiba volt. Pont elég lett volna megmutatni a káoszt, ami a zsarnoki rendszer bukásának szükségszerű, ám nem elkerülhetetlen eredménye és pont. Rábízni az olvasóra a gondolkodást és nem a szájába rágni, mert ez így nem egyszerűen biceg, hanem tökéletesen hiteltelen és banális.

Miért tetszett mégis? Mert szeretem a mangát és az animék gyakori, kiszámítható egyszerűségét. És tetszett anno a Karate kölyök. És még sorolhatnám.

Extra: The Official Website of Truancy

Hivatalos oldal fórummal, hírekkel, személyes hangvétellel.
És örömmel olvastam, hogy a srác nem szállt el a hirtelen jött sikertől.
Kellemes, pozitív meglepetés.

Verdikt: 6/10
(mínuszok a hamis hype, az emo nyavalygás, a papírmasé gonoszok és a katarzis-gyilkos moralizálás miatt)

  • Kiadás éve: 2008
  • Kiadó: Ulpius-ház Könyvkiadó Kft.
  • Fordító: Tábori Zoltán
  • Borító: N/A

Guy Gavriel Kay – Ysabel

"Kanada egyik legnépszerűbb szerzőjének ez a regénye hat hetet töltött a sikerlista élén, és 2008-ban elnyerte a rangos World Fantasy-díjat is. Varázslatos története megmutatja, hogy a múltunk velünk él, elpusztíthatatlanul."

Prelűd: Röviden és egyszerűen: hallom a kivágott fák szívet tépő zokogását, akik életüket adták, hogy ez a förmedvény nyomtatásban megjelenhessen.

Ez mondjuk frappáns, de nem elég kritikának, szóval elő a láncfűrészt és hajrá.

Borító: Az is egy marha volt, aki ezt készítette, meg az is, aki jóváhagyta.

Ha valaha is azt szeretném, hogy egy tizenéves fiúról (feltételezem tizenéves fiúknak) szóló ifjúsági-, fantasy-, detektívregény még véletlenül se jusson el a célközönséghez, akkor egészen biztosan pasztellrózsaszín felhőkben fürdetném meg a borítóját, a címet egészen biztosan olvashatatlan betűtípussal írnám rá vakító (szintén olvashatatlan) fehérrel, és mindenképpen alábiggyeszteném a modorosan tyüttyögős, übertrendi "Provance varázslatos arca" alcímet. Tuti biztos, hogy értelmes srác messzire elkerüli a produktumot, hiába ugrik le a polcról a decensebb borítójú társai közül. Ilyen könyvet alapvetően szívatásból vásárolhatjuk iróniára nyitott ismerőseinknek, akik értékelik, hogy a buszon, vagy kávézóban igenis ciki lesz elővenni. Vagy nem értékelik...

Író: Guy Gavriel Kay egy ötvenes éveiben járó, narcisztikus, beképzelt hólyag.

Vannak apukák, akik lazák, macsók és ha nem a lányuknak udvarolsz, akkor bármikor szívesen elmész velük bedobni egy sört. Meg vannak olyanok is, akik "hűdelazák", mert hazamenve ledobták a szürke öltönyt, világoskék-citromsárga kockás klott gatyát mernek felvenni, rózsaszín, galléros teniszpólóval és a gyerekeik haverjai közé beülnek, harsányan üvöltve, hogy "buzi-e vagy?" és "múköggyé!" mert értik ám ők a mai fiatalokat. Van, akik szerint ez utóbbiak jó fejek - szerintem legfeljebb jól fejbe kéne rúgni őket, ha másból nem értenek. Ez nem trendi, nem menő és leginkább a gyerekeinek az égetésére jó mások előtt. Ennyit elöljáróban.

G.G. Kay beképzeltsége valamikor 1974-ben alapozódhatott meg, amikor Christopher Tolkien asszisztenseként ügyködött a Szilmarilok összeszerkesztésén. Saját bevallása szerint is sokat tanult akkoriban az írásról és a szerkesztésről, sikeressége alapjának a Tolkieni mércét véve alapul, állítása szerint megtartva annak erősségeit és kiküszöbölve gyengeségeit. Nem, nincs nagy arca a fickónak, tényleg...

Az Ysabel megírásához a már ünnepelt és sikeres író magával vitte két fiát is Aix-en-Provence környékére, ahol ők is részt vettek a kutatómunkában, a helyszínek kiválasztásában és magához a történethez is sokat adtak hozzá.
A könyv főszereplője Ned, akinek az apja, Edward Marriner ünnepelt és sikeres fotóművész, aki magával viszi fiát Aix-en-Provence környékére, ahol Ned is részt vesz az előkészítésben, a helyszínek kiválasztásában és néhány igen találó, már-már zseniális ötlettel mozdítja előre a munkát.
Ezzel önmagában még semmi baj, az író az életből merít. Ami csípi a szemem, az a saját magáról - hoppá, bocsánat! Edward Marrinerről - alkotott képe:
"Dél-Franciaországban van. Nos, bocsássák meg neki, amiért nem hány cigánykereket! Az apja mostantól június közepéig fényképezni fog, saját szavai szerint mint egy őrült. A fotók a következő karácsonyra szánt impozáns könyvhöz készülnek. Edward Marriner: Provence képei, a kísérőszövegeket Oliver Lee írja. Oliver Lee Londonban született, de idelent töltötte az utóbbi harminc évet, megírva (mindezt Melanie mesélte neki) hat regényt, köztük néhány díjat is nyert. Klasszis angol író, klasszis kanadai fotós, klasszis francia táj. Imponáló könyv."
"- ... Valaki fényképez odakinn. Nyilván egy prospektust.
- Nem. - A fiú habozott. - Az apám az. Egy könyvhöz lesz.
- Tényleg? És ki ő?
- Nyilván nem ismered a nevét. Edward Marriner.
A lány szó szoros értelmében eltátotta a száját. Nedet elöntötte az öröm és az elfogódottság szokásos keveréke.
- Te szórakozol velem? - pihegte a lány. - A Hegyek és istenek szerzője? Azt a könyvet ismerem! Az a könyv megvan nekünk!
- Hát frankó. És én mit kapok érte?"
"Bár Nednek egyáltalán nem volt kifogása az apja ellen. Egy idő után megcsappant az élvezet abban, hogy látja az emberek állát leesni, ahogy Kate Wenger is eltátotta a száját, amikor megtudta, hogy kicsoda, de erről tényleg nem tehet senki. A Hegyek és istenek az utóbbi tíz év legkapósabb fotóművészeti albuma, és az Átjárók, bár kevésbé feltűnő (nincs benne a Himalája, szokta mondogatni az apja), mindenütt díjakat nyert. Az apja azon kevesek közé tartozik, akik a Vanity Fairnek is meg a National Geographicsnek is fényképeznek. Az ember el kell ismerje, még ha csak magában is, hogy ez frankó."
És ez az önfényezés így megy tovább, fel-felbukkanva, mint az ebédre elfogyasztott kolbász után a fokhagymás büfi.

Ha G.G. nem akar jópofáskodni, joviálisan lazázni és most-jól-megmutatni, hogy mennyire érti ő a tizenéveseket – mondjuk egy harmincas évei elején járó főszereplővel, aki még elég fiatal ahhoz, hogy idealista legyen és elég öreg ahhoz, hogy makacsul menjen bele a córeszbe a saját hülye feje után – nos, akkor talán jó is lehetett volna a könyv egésze.

Fordító: "Bűn másokról rosszat gondolni, de ritkán tévedés." – H.L. Mencken

Nincs a magyar fantasy és sci-fi életnek még egy annyira ikonikusan megvetett és közkedvelten ócsárolt alakja a fordítók között, mint Dr. Sohár Anikó. Amellett, hogy a keze alól kikerülő produktum hemzseg a fantáziátlan tükörfordításoktól, a magyar nyelvet igazából csak születési jogon ismeri és annyi humora van, mint egy macskakőnek - ráadásképpen még rá is tesz egy lapáttal az író fájdalmasan bratyizós stílusára. A hunglisnak olyan gazdag tárházát mutatta meg ezen a nyavalyás 414 oldalon, hogy gyakran felvinnyogtam és eldobtam a könyvet. A teljesség igénye nélkül: jpegek, emilezés, szmájli, csetelés, mesizés, megguglizni, hotmailes. Emellett vannak fixa ideái, amikhez következetesen ragaszkodik, így lesz szerencsétlen gendarme folyamatosan zsandár (nagyon néha rendőr) - csendőr helyett, a nerd - pedálgép, a bookworm az egy könyvkukac - könyvmoly helyett, a croissant ha beledöglik sem lesz más, csak "rongyoskifli", cserébe viszont a csokis buktának utána kellett néznem a Wikipedia segítségével, mert a könyvből csak azt tudtam meg, hogy a Pain au chocolat milyen isteni és lazán veri az energiaszeletet. Ja, míg el nem felejtem: a kanadaiak SOHA nem használnak papírzsebkendőt, csak és kizárólag Kleenexet, azt adnak egymásnak, azt kérnek ha folyik a taknyuk és azt ragaszgatják magukra egy szerencsétlenül sikerült borotválkozás után! Megtudhattam még, hogy Ned a Céhháborúkkal játszik és lábjegyzetben azt is, hogy a Grateful Dead póló miért vicces választás a nyomozás katarzisához (Azé' mert azt jelenti, hogy "hálás halott" érted-e? Humor!). Szerencsére Ned nem hallgat Hidegjátékot, sem Gyöngy Lekvárt és Ólom Léghajót végképp nem. De szerintem ez csak a véletlen műve. Az unfrankó/frankó szavak frekventált használatára pedig egyszerűen nincs bocsánat.

Ha nem sógor-koma alapon dőlne el a fordítók felkérése akkor ajánlanám mondjuk Juhász Viktort (Amerikai istenek), Körmendi Ágnest (Boszorkányerdő), Pék Zoltánt (Sosehol) vagy Szécsi Noémit (Az ördög szolgálatában). És ezzel csak úgy belecsaptam a szakma közepébe... vannak még páran olyanok is akik JÓK, nem csak híresek / hírhedtek.

Történet: Victor Hugo-t megszégyenítő tömör unalom & Kästner-t idéző ifjúsági krimi

A könyv két részből áll (nem, tényleg!): egy nagyon szar, nyögvenyelős, modoros, önfényezős felvezetésből és egy pörgős, izgalmas megoldásból. Az elejét másfél hét volt elolvasni, a végét egy nap. Engem nagyon meglepett. Mintha két különböző író munkája lenne. Megritkult az öntömjén, öt oldal helyett csak tíz oldalanként jött a sóhaj, hogy "hát igen, ez a huszonegyedik század, de itt mindenhol ott van ám a múlt is" és örültem, hogy újra azt az élményt kapom, mint amikor anno a Góliát orrát, A Gyermekek Szigetét vagy az Emil és a detektíveket bújtam. Semmi túlmisztifikált (a hangsúly a "túl"-on van) ezoterikus humbug, csak egy kis "igazlátás", néhány sugallat és némi versenyfutás az idővel.

Az volt a benyomásom, hogy Kay maga sem tudja igazán, hogy kinek és miért írja ezt a könyvet. Gyakran kizökkentő volt, ahogy ugrált a két választott stílus között: Coelho-féle áradozás a környezetről vs. "Én értem a fiatalok nyelvét, mert én is voltam az". Aztán amikor végre az utóbbi mellett döntött és elkezdett együtt loholni a főszereplővel, akkor eltűnt a leereszkedés és leginkább egy nosztalgia-könyvet kaptam. Azt hiszem ez a legjobb meghatározás: egy ötvenes író vágyakozása a tinédzserévek problémái, nagy sorsdöntő kérdései és világlátása után.

Extra: A "bújtatott" reklámok: Apple, Nike, Starbucks, Doc Martens, Kodak, Wyeth, Johnson & Johnson, Google, Microsoft, Canon, stb...

Én megértem, hogy az embert szponzorálják cégek - csak nem érdekel. Talán azért, mert a reklámok sem nekem készülnek. Még soha nem húztam fel a nájkimat a tornacipőm helyett, nem a hápém elé ülök le netezni, nem doktorötkert rakok a vaníliás tejbe és a kozmó is csak egy női magazin a sok közül. Ha szerkesztő lennék, újrairatnám a könyvet ezek nélkül, mert teljesen feleslegesek.
"Ned lenézett az övén lógó iPodra. Ami akkor épp az elképzelhető legkülönösebb tárgynak tűnt. Egy kis négyszög, amely zenét sugároz. Bármilyen zenét, amit csak akarsz. Sok száz órányit belőle. Kis, fehér fülhallgatóval, amit a hallójáratodba dughatsz és kizárhatod vele a világ minden zaját."
"- Van egy Tylenolod? - tudakolta.
- Ned, mi a baj?
- Valami fejfájásszerű.
- Dinka! Nem a pasik mondják ezt a randevún!
- Halgass, Gregory! - Melanie a feneketlen fekete szatyorban kotorászott. - Tylenol, Advil, Aszpirin, melyiket kéred? Az Advil a legjobb a fejfájásra."
"Elővette a saját Canonját és csinált egy pár képet. Majd elemilezi a jpegeket Larrynek meg Vicnek és megkérdezi, milyen volt a mai biológiaóra és mennyi házi feladatot kaptak."
Verdikt: 5/10 (Első rész: 1/5 - Második rész: 4/5) Egynek jó.
  • Kiadás éve: 2009
  • Kiadó: Metropolis Media Group Kft.
  • Fordító: Sohár Anikó
  • Borító: Sallai Péter
 

Hitvallás

1. Legyen véleményed!
2. Állj ki érte!
3. Hallgasd meg másokét!
4. Használd fel vagy vesd el!
5. Kezd előlről!

Kíváncsiak